Kapcsolódó Nevelés eszköze- Határszabás az elvárásoknak szeretettel-gyerekeknek és felnőtteknek
„Mindenki egy zseni. De ha az alapján ítélsz meg egy halat, hogy miért nem tud fára mászni, akkor az egész életét úgy fogja élni, hogy hülye.”
Albert Einstein
Kiskorunktól kezdve, az egész rendszer, a társadalom által egy versenyhelyzetbe szocializálódunk. Eredményeinket osztályzatokkal, büntetésekkel, jutalmazással igyekeznek befolyásolni, ezzel beletuszkolva mindenkit egy nagyon szűk, fullasztó keresztmetszetbe. Arra nevelve, hogy az értékességünket mások legkülönbözőbb értékrendje alapján ítéljük meg.
Mikor azt halljuk, mondjuk: ’Nézd a testvéredet, milyen szépen öltözik.’, ’Julcsinak milyen jól megy a matek’, ’egy ekkora gyereknek ezt már tudnia kell.’ Hasonlítunk. Megtanítjuk, a gyerekeknek és megtanították nekünk is, hogy másokhoz mérjük magunkat, más teljesítménye, képessége, adottsága, szépsége után kalibráljuk magunkat.
Ez felnőttként oda vezet, hogy a legkülönbözőbb szerepkörökben, a legkülönbözőbb, sokszor teljesen ellentétes elvárásoknak próbálunk esélytelenül megfelelni. Emiatt felnőttként belemegyünk értelmetlen és méltatlan helyzetekbe, engedjük, hogy méricskéljenek minket, és mi magunk is másokhoz mérjük önmagunkat. Ezekben a helyzetekben minden energiánk arra megy el, bizonygassuk, megmutassuk, hogy jók, szerethetőek, a másik számára megfelelőek vagyunk. Közben egyre kevesebbnek érezve magunkat.
Nem Önmagunkkal vagyunk, hanem mások elvárásaival és nem értjük miért érezzük egyre rosszabbul, egyre elveszettebbnek Önmagunkat.
Amíg ezeket a köröket futjuk, soha nem lehetünk elég jók, hiszen ezen rendszer szerint mindig lesz valaki, aki valamiben jobb, ügyesebb, szebb. Mindig lesz valaki, akinek ez vagy az a tulajdonságunk, véleményünk nem megfelelő. És mi véget nem érően a bizonyítás köreit futjuk újra és újra.
Megtanuljuk, hogy akkor vagyunk ’szerethetőek’, ha jók a jegyeink, ha teljesítjük mások elvárásait, naphosszat bizonyítunk másoknak, miközben teljesen eltávolodunk önmagunktól és egyre csalódottabbak, boldogtalanabbak leszünk.
A szerethetőségem, a különlegességem nem egyenlő azzal, hogy megfelelő vagyok-e a másik ember számára.
A szeretet, az önszeretetem belülről fakad. Az élet, bármennyire is úgy tűnik nem verseny. Egy szerethető élet, egy játszmák nélkül kapcsolat csapatmunka, elfogadás. Elfogadása a másiknak és önmagamnak. Nincs benne helye versenyeztetésnek, nincs benne helye bizonygatásnak.
Egyszerűen csak tudom, hogy mindenki más, mindenki másban jó, összerakjuk azt a sok jót, ami kettőnkben van, támogatjuk, kiegészítjük egymást, ettől megyünk előre, ettől szerethetőbbek a hétköznapjaink.
Ehhez az szükséges, hogy ÉN jól legyek magammal. Tisztában legyek az értékességemmel, a belső értékeimmel, magamhoz mérjem önmagam. Tudjam, mik az erősségeim és mik a gyengeségeim. Akkor tudok önmagamra fókuszálni és a legjobbat kihozni Önmagamból sok munkával, gyakorlással, azokban a dolgokban, amik támogatnak engem. Ezzel a magam és mások elfogadásával tudok szeretettel határt szabni, nemet mondani a legkülönfélébb, legbonyolultabb csomagokba bújtatott emberi játszmákra. Felismerni, hogy a megfeleltetés is, és az abban benne levés is az önbizalomhiányról, a kudarctól való félelmekről, a fájdalom minden áron elkerüléséről szól.
Mikor a gyermekemet abban támogatom és erősítem meg, hogy nem fontos számomra, milyen jegyet hoz haza az iskolából, hogy milyen szépen rajzol vagy hogy megy az írás, matek, olvasás bármi. Nem hasonlítgatom máshoz, sem a testvéreihez, sem senkihez. Magamban sem! 😊
Nem a jegyei, teljesítménye alapján ítélem meg. Biztosítom róla, hogy bár a rendszer így működik ENGEM, mint Anyukáját, Apukáját ez nem érdekel. Csak azt szeretném, hogy gyakoroljon és bele tegye a munkáját elvárások nélkül az élet bármely területén, és merje megismerni, megmutatni, vállalni önmagát. Így lemegy róla a stressz, a limbikus rendszere vészállapot helyett nyugalomba kerül. Már nem az ’üt, fut, lefagy’ állapot nehezedik rá, hanem jól lesz érzelmileg, jelen tud lenni és a feladattűrő képessége is javul. Oda tud ülni és gyakorolni tudja, azt, amit kell. Látszólag ugyanaz történik, mégis teljesen máshogy lesz jelen a feladatmegoldási folyamatban, ezáltal sokkal jobb eredményeket fog elérni, képes lesz gyakorolni, ami által egyre ügyesebb lesz. A sikerélmény hatására nő az önbizalma.
Mindeközben megtanulja, hogy ne a megfelelés, büntetés, jutalmazás legyen cselekedeteinek mozgatórugója, hanem a belső motivációja. Türelmet és szeretetet, elfogadást tanul a környezetétől, amit önmagával és másokkal is gyakorolhat. Megtanul szeretettel határt szabni a világ és más emberek elvárásainak. Ugyanakkor megtanul önmagának is szeretettel határt szabni, részt venni a világban, a rendszerben, elfogadni, hogy vannak feladatok, amiket meg kell csinálni, meg kell tanulni, de nem mindegy hogyan és milyen áron. Így lesz képes majd önmagáért döntéseket hozni és nem egy másik ember függvényében látni önmagát.
Természetesen ezt a folyamatot megtámogathatjuk a sírás meghallgatás, gyerekidő, nevetés meghallgatás eszközeivel is. Ezzel segítjük gyermekeinket és ezzel gyógyítjuk önmagunkat is.
Ha ezzel kapcsolatban negatív érzéseink vannak, ha nehezen húzunk határokat, ha feszültté válunk ezekben a helyzetekben, azt jelenti, hogy nekünk is dolgoznunk kell ezeken a kérdéseken önmagunkkal. De nem önostrorozással, hanem végtelen szeretettel, önmunkával. Figyelve mire, hogyan reagálunk, milyen érzéseket keltenek bennünk bizonyos helyzetek, emberek, mondatok, szavak.
Az idegesség, feszültség, harag, szétesés bármivel kapcsolatban is érezzük, bármilyen helyzetben mindig jelzi számunkra, hogy az adott témán, érzéseken sok hozott stressz van a rendszerünkben, ez a felismerés segít minket abban, hogy min kell dolgoznunk magunkban, azért, hogy egy szebb, boldogabb, játszmamentesebb életet élhessünk, valódi szeretetben, legelsősorban önmagunkkal.
Ami kint az bent. A káosz a káoszt vonzza, az elfogadás az elfogadást.
